Ma találtam meg egy pár évvel ezelőtti írásomat, úgy érzem helye van a blogomon (aminek nevéről egyébként hol a "Lélekdonor", hol a "Tengermoraj" című számok jutnak az eszembe)
Volt az életemnek – nem is olyan régen – egy olyan korszaka, amikor személyiségemet a médiában látott kétdimenziós dróthuzalokból fontam össze. Ma már nem szégyellem, de egy időben azért nem voltam éppen büszke arra, hogy lelkem másoktól kölcsönvett darabkákból áll; gesztusaim, hanghordozásom, eszmefuttatásom mind-mind más ember életéből lett átcopypastelve az enyémbe.
Szükségem volt ezekre a kölcsönvett gesztusokra, hiszen ezek védtek meg saját magamtól és a külvilágtól egyaránt. Olyanok voltak, mint egy nehézségi pajzs, amely a legtöbb golyót felfogja. Alatta pedig – magam számára is észrevétlenül - elkezdett növekedni, erősödni egy új bőr, amely immár az enyém és amely pajzs nélkül is megvéd. a kérdés persze itt lehetne az, hogy egyáltalán mindig kell-e pajzs, de ez messzire vezetne és ahogy ismerem magam nem is keverednék ki belőle egykönnyen.
Ennyi. Talán egyszer majd folytatom ezt a gondolatot.
