Lélekterasz

Nagyon unatkozom. 

Van egy állapot, amikor semmihez sincs kedvem, totális kiüresedettséget érzek, nincs kedvem se zenét hallgatni,

se írni, se olvasni, nem tudok aludni, nincs kedvem sehova se menni, viszont elég sokat dohányzom ilyenkor. 

érzem jól magam, Sem lelkileg, sem fizikailag. Fizikailag főleg a gyomorgörcs az, ami leginkább meghatározza a mindennapjaimat. 

Lelkileg pedig valami folyamatos sikertelenség, beteljesületlenség, ami az előző kiváltó oka. 

Mostanában az egyik legnagyobb célom az, hogy kíméletlenül őszinte legyek magammal. Ugyanakkor nehéz olyan dolgokra tiszta szívvel vágyni, amelyek nagyon sokáig nem teljesültek be. 

Az eddigi életem jelentős részét egyfajta lázas vágyakozással töltöttem. Nők, akiket úgy éreztem sohasem kaphatok meg, vagy ha mégis megkaptam őket, a vágybuborék kipukkadt. Sokáig az elérhetetlenbe voltam szerelmes...ez még mindig így van, csak már rögeszmének hívom. Érdekes volt, amikor Feldmár arról beszélt, hogy a vágy és a szeretet két különböző dolog. De hogy ennyire, azt nem gondoltam volna, Kicsit olyan, mintha képtelen lennék olyan nőt találni, akiben a kettő megvan, pontosabban, aki iránt mind a kettőt megélhetem.

Nem tudom miért van az életemben az, hogy ez a kettő így különválik...de azt hiszem mindig is így volt. A beteljesülés előtt persze sokszor...na jó nem, nem sokszor, de előfordult már, hogy mielőtt beteljesült volna egy szerelem, mindkettő megvolt. Aztán valamelyiknek mennie kellett, vagy a vágynak, vagy a szeretetnek, vagy mindkettőnek. 

Itt most nem arról beszélek, hogy évek alatt megszelídült a vágy. Hanem rögtön az elején,
Úgy érzem, ennek a végére kell járnom. Mindenképpen szeretném megélni, amikor olyannal vagyok együtt, akit hihetetlenül vonzónak találok, illetve aki az "ideálom" .
Igen, van ideálom, azzal együtt, hogy minden nőben más fog meg. De van, és most már kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy ebből mi lenne. Nem is párkapcsolati szinten, de nem is csak szexuálisan. Kíváncsi vagyok, hogy mi történne a lelkemmel. 

Igen, ebben az is benne van, hogy hiányzik a hódítás. Az érintés és az érzékiség. Persze a szex is, az a szex, amikor annyira kívánok valakit, hogy olyan, mintha áramot vezettek volna a testembe. Ezt szeretném megélni. A fizikai "igényen" túlmenően főleg lelki okai vannak ennek. Azt szeretném tudni, hogy mit éreznék. Beteljesülést? Kielégülést? Ürességet? Azt, hogy folytatni akarom? Persze sok múlik a nő személyiségén is. Nem tudok ugyanis elvonatkoztatni attól, hogy milyen a nő személye. Ez fura, és rám elég jellemzően szélsőséges.
Le tudok ugyanis feküdni egy kurvával (legalábbis jó pár évvel ezelőtt le tudtam), illetve a diszkóban/romkocsmában stb. is össze tudok úgy ismerkedni valakivel, hogy csak szexuálisan kívánom és esetleg utána le is fekszünk (legalábbis régen ezt is tudtam), de ha már arról van szó, hogy randi, többszöri találka, akkor két tragikus dolog történhet: 
1. beleszeretek

2. elmegy a kedvem az egésztől.

Persze ez csak elmélet egyelőre, mert barátnőm van, és nem randizgatok senkivel, nem is ismerkedem. 

Ugyanakkor a második esetet ha nézzük:

Ez volt régen az egyik fő problémám; akármilyen csinos volt egy lány, ha 1-2 beszélgetésen túl is unalmasnak éreztem, képtelen voltam megjátszani magam. Gyakran amúgy is csak én kérdezgettem őket, látszólag teljesen érdektelenek voltak, kicsit dühös is vagyok, ha erre gondolok. Viszont ez azt is jelentette, hogy nekem teljesen elment az egésztől a kedvem. Nem volt kedvem egy olyan nőt szórakoztatni randikon keresztül, aki látszólag leszarja a fejem, közben pénzt és időt baszok el rá úgy, hogy vagy lefekszünk egymással vagy nem. Úgy éreztem, hogy magamat alázom meg, ha megjátszom magam csak azért, hogy megdughassam, miközben belül megalázónak érzem a közönyét és azt, hogy emberileg semmi közünk egymáshoz. Nem örök szerelmet kerestem bennük, csak egy minimális emberi kapcsolatot, hogy jól érezzük magunkat egymással.
Persze lehet, hogy:

gyorsan döntöttem/ítéltem
lehettem volna türelmesebb
nem mertem magamat adni, volt bennem valami gát - ezzel az utóbbival kapcsolatban:
egyrészt ez így azt hiszem  nem igaz, vagy legalábbis nem annyira drasztikusan, ugyanakkor nekem nehéz úgy magamat adnom, ha azt érzem, hogy a másikban nincs érdeklődés.

Vannak férfiak, akik ezt leszarják, sőt ezt az egészet leszarják, amiket itt írogattam, de én ilyen vagyok, 

és ide most azt írom, hogy sajnos, pedig ennek (is) köszönhetően azt hiszem sokkal gazdagabban tudok megélni lelki folyamatokat. Szóval ez jó is meg rossz is. De most éppen - különösen így visszatekintve - a kevésbé jó oldalát élem át.
Miközben ezeket a sorokat írtam, érdekes módon párhuzamosan elkezdett bennem kibontakozni egy gondolat, nevezzük kételynek. Pont azon gondolkodtam, hogyha  egyszer olvasná valaki a blogomat, (ahogyan most azt hiszem nem olvassa senki, ugyanakkor ez különösképpen felszabadító jellegű is), akkor vajon mennyire tartaná férfiatlannak az itt leírtakat. Igen, bevallom egy kicsit ezen is pörögtem. 

(...)

Most visszaolvasva vállalhatónak érzem ezt az írást. Ami azt hiszem a terápiámnak is köszönhető. Nem is feltétlenül az, hogy el tudom fogadni, hanem az, hogy úgy tudom megfogalmazni, hogy az vállalható legyen a számomra. 

Amikor meglátok egy nőt, aki tetszik, akkor rengeteg dolog játszódik le bennem. Egyrészt elképzelem, hogy milyen lenne fizikailag együtt lenni, érdekes módon azonban ez sokszor nem elsősorban szexuális jellegű, inkább valami lelki-érzéki jellege van ezeknek a fantáziáknak. Ugyanakkor nem kielégítő ez a fantázia. Ahogy ezt írom, most döbbenek rá, hogy nem jó ezekre az együttlétekre gondolni. Inkább olyan, mint amikor a drogos belövi az adagját, de már nem azért, hogy jó legyen, hanem azért, hogy ne fájjon. 

Nincs benne semmi szép. Izgató viszont igen. Az előző bekezdés után egy lányra gondoltam, akit ma ismertem meg, és akit hihetetlenül vonzónak tartok. 17 éves, azt hiszem. Egy kicsit szégyellem, hogy tetszik, mert fiatal, ugyanakkor elképesztően jó alakja van, szép arca. Ha az ideálomat vesszük, akkor egy kicsit magas, én az egy fokkal alacsonyabb lányokat szeretem. Szerintem ő olyan 175 cm fölött lehet, de majd legközelebb jobban megnézem. Szóval ahogy rá gondoltam, éreztem, ahogyan a vágy elönti az ereimet. Ebben az érzésben semmi szeretet nincs. Igaza volt Feldmárnak.  Ez nem szeretet. Iszonyatosan szeretném, ha ez a vágy megvalósulna. Amit érzek, az az, hogy valamilyen fizikai, lelki igényt szeretnék kielégíteni. Mindenképpen valamilyen szükséglet kielégítésének a vágyát érzem. Tényleg olyan, mint egy drog. Mintha elvonási tüneteim lennének. És valahogy azt érzem, hogy ez nem elsősorban a szexről szól. Valamit ki akarok elégíteni, ami a lelkemben van. Valamilyen űrt betölteni. Valamilyen furcsa, mardosó éhséget csillapítani. 

Úgy vettem észre, hogy az ember első 20-25 éve arról szól, hogy mindenféle állagú és vastagságú szar ömlik rá a lelkére, majd az utána következő 10-15 évben ezt apránként megpróbálja onnan valahogy eltávolítani, míg az egykori szarrétegekre már csak a halvány bűz emlékeztet. Az önismereti csoportokban általában azt tanítják, hogy egyes szám első személyben beszéljünk, és ne mondjunk olyanokat, hogy „az ember” ezt meg azt csinálja, mert az a felelősség áthárítása. Én mégis megengedtem magamnak ezt a fordulatot, egyrészt mert azt írok a blogomon amit írok, másrészt mert tényleg ezt látom nagyon sok emberen.

Ugyanakkor több értelmét látom, ha magamról írok, az írást nem véletlenül tartják terápiának, valószínűsíthetően ezért is érzem mostanában egyre erősebben azt, hogy írnom kell.

Csak hát miről. És hogyan. Most vettem igazán észre, hogy ezt a mostani írást csak a bevezetőig raktam össze fejben, és csak azt érzem, hogy valamiről írnom kéne, de az kicsit homályos, hogy miről. (Egyébként ez jellemző rám, valaminek megtetszik a dallama, hangulata, el is kezdem, aztán megtorpanok).

Talán nézzük a vágyat és az érzéseket.

Azt vettem észre, hogy nem tudom mindig tisztán megmondani, hogy mire vágyom. Nem mindig tudom, hogy „vágyhatom-e” az adott dologra. És az sem mindig világos a számomra, hogy egy adott vágy miből fakad. Ez jelenleg az egyik legnagyobb kérdés a számomra: megmagyarázható-e a vágy? Milyen vágyak vannak? Csak az a jó vágy, ami szeretetből fakad?

Az, aki gyerekkorában gyakran éhezett és nagyon szegény körülmények között nevelkedett, az elképzelhető, hogy felnőttkorára elkezd kompenzálni és mindenkinek meg akarja mutatni, hogy neki már jól megy. Ez számomra furcsa, nem tűnik tiszta vágynak. Az agyammal nem akarom megítélni ezt a vágyat (mármint azt, hogy valaki mutogathassa, amije van), mégis van egy olyan érzésem, hogy az ilyen vágy nem...egészséges? természetes? tiszta? Az is kérdés számomra, hogy vannak-e velünk született vágyak. Mi a különbség a vágy és az igény között? A vágy az mindig az akaratról szól? A vágy az mindig az ego kiszolgálásáról szól?

Akárhogy is van, nekem bajom van a saját vágyaim megélésével, illetve elfogadásával. Bizonyos vágyaimat – ha nincsenek összhangba azzal a képpel, ami magamról kialakítottam , akkor szégyellem őket. Ebben sokat fejlődtem az elmúlt időben amúgy, de még sokat kell ezen dolgoznom. A többiről bővebben egy következő bejegyzésben fogok írni, ami most azt is jelenti, hogy az érzésekről most nem írok. 

Ma találtam meg egy pár évvel ezelőtti írásomat, úgy érzem helye van a blogomon (aminek nevéről egyébként hol a "Lélekdonor", hol a "Tengermoraj" című számok jutnak az eszembe)

Volt az életemnek – nem is olyan régen – egy olyan korszaka, amikor személyiségemet a médiában látott kétdimenziós dróthuzalokból fontam össze. Ma már nem szégyellem, de egy időben azért nem voltam éppen büszke arra, hogy lelkem másoktól kölcsönvett darabkákból áll; gesztusaim, hanghordozásom, eszmefuttatásom mind-mind más ember életéből lett átcopypastelve az enyémbe.

Szükségem volt ezekre a kölcsönvett gesztusokra, hiszen ezek védtek meg saját magamtól és a külvilágtól egyaránt. Olyanok voltak, mint egy nehézségi pajzs, amely a legtöbb golyót felfogja. Alatta pedig – magam számára is észrevétlenül  - elkezdett növekedni, erősödni egy új bőr, amely immár az enyém és amely pajzs nélkül is megvéd. a kérdés persze itt lehetne az, hogy egyáltalán mindig kell-e pajzs, de ez messzire vezetne és ahogy ismerem magam nem is keverednék ki belőle egykönnyen.  

Ennyi. Talán egyszer majd folytatom ezt a gondolatot. 

Az apám egyszer azt mondta, hogy az egész napja jó lesz, ha lát egy jó nőt az utcán.
Nooooooooooooormááális????? Szóval ő nem érzi azt a gyomorgörcsöt, hogy látsz az utcán egy kurva jó nőt, érzed az illatát, szinte azt is érzed, ahogy megmarkolod a seggét, és akkor ráébredsz, hogy valószínűleg sosem dughatod meg és soha az életben nem fogod újra látni, és ha szerencséd van, max. ő (a nő) egyszer rád néz, vagy rád néz és szemez veled egy kicsit............de Nem. Dughatod. Meg. Pedig legszívesebben azt tennéd. Ott helyben nekivágnád a metróaluljáró falának, egy mozdulattal lerántanád a szoknyáját, farmersortját, fekete feszülős nadrágját azt múúkodj.

Ehh.  

A mai este folyamán elkezdtem sört inni és elkapott a flow és újra azt éreztem, hogy írnom kell. Még akkor is, ha /méghozzá azért, mert határozottan azt érzem: kijöttem a gyakorlatból. Aztán elkezdtem kökénypálinkát inni. 
Előtte kb. 20 percet hallgattam az alattunk lévő erkélyen lévők beszélgetését. Különösen egy huszonévesnek tűnő/hangzó lány hangja fogott meg, Magamban elkezdtem fogalmazni egy novellát...egy novellát róla, és hogy milyennek képzelem. De nem tudtam megírni, mert a barátnőm használta a laptopot, miközben banki dolgokat intézett és egyre inkább felbaszta magát idegileg a bankok következetlen, kizsákmányoló (stb.) magatartásán. Azt hiszem ekkor kezdtem el inni a pálinkát. 
Folytattam egy 1-2 napja megkezdett filmet a cockneys vs, zombiest. Szórakoztató és imádom ezt a bunkó cockney akcentust, 
Aztán a barátnőm (akit azt hiszem úgy fogok hívni, hogy a "barátnőm") lefeküdt. Próbáltam az ágyban laptopon nézni a filmet, de ő a sörszagra panaszkodott, és valahogy nem volt elragadtatva attól sem, hogy hörgő zombihangokra aludjon el. Én nem értem a nőket komolyan mondom. 
Jelenleg az XX-től a Together című számot hallgatom. Nagyon jó. A nem annyira jó nagy gatsby c. film egyik betétdala.
De be vagyok kicsit rugva (rúgva) és ilyenkor, amikor érzelmileg felfokozott állapotban vagyok, akkor többször is meghallgatok egy számot, ha tetszik. 
Miután a barátnőm jelezte, hogy hiába mentem át a másik szobába, még mindig hangos a film, elkezdtem fülhallgatót keresni, Az Ő asztalának a fiókjában találtam is...pillanat, csak megint elindítom a zenét...(igen, lehet h repeatre kéne rakni)....szóval. Ott volt vagy 4-5 fülhallgató ÖSSZEGUBANCOLÓDVA. Ha van valami, ami lepattint a mámoros állapotról, akkor az 4-5 fülhallgató ki-bo-go-zá-sa. Mert lehetetlennek tűnik, mert olyan dologra összpontosítok, amihez semmi kedvem, ami monoton, aminek nem látom a végét, ami nem enjoyable, vagy mittomén hogy mondjátok ti magyarok. Szóval kicsit lehozott a flowról, de aztán csak visszajöttem És miközben gubancoltam, vagyis bogoztam, arra jöttem rá, hogy  h megírom ezt a bejegyzést, illetve már ma a földalattin elhatároztam,,,,Amikor bogoztam, egyszercsak arra jöttem rá, hogy meg kell találni a gócpontot, ami köré a leginkább a (újraindítom a zenét, miközben alattam egyre hangosabbak a fiatalok és egyre inkább szeretnék lemenni hozzájuk, persze tudom h nem tartozom közéjük) tekeredtek a drótok. És persze lehet h ez egy olyan bejegyzés lesz, ami csak enyhén spicces/bebaszott állapotban érdekes és az is csak úgy, h én írom. De. Erről a gócpontról az életem jutott eszembe. Meg kell találni azt a pontot, ami köré a leginkább tekeredtek a drótok, szálak. Ennyi. Most kimegyek cigizni az erkélyre (=hallgatni az alattam lévő egyre hangosabb álomvilágot).

amikor valaki azt írja: "evvel". 

A Tilos rádió a kedvenc rádióm. Most kezdődött a Tilos maraton a Dürerben. Menjetek. 

ről egy szó jut eszembe: fuckable. 

Az elmúlt években határozottan pozitívan változott a közlekedés, legalábbis ami az autósok biciklisekhez való viszonyulását illeti. Elég sokat tekertem/tekerek a belvárosban és úgy látom, hogy az autósok türelmesebbek, mintha jobban megszokták volna a biciklisták közelségét, sokkal kevesebbet dudálnak, ami nagyon jó.

Ugyanakkor amikor autóban ülök, azt látom, hogy sokkal kevésbé figyelnek az autósok egymásra. 

Már azon csodálkozom, ha valaki indexel, illetve ha elengedek valakit, akkor baszik megköszönni. 

(első káromkodás a blogon! - vagy nem)